Az ovis váltócipő élete elsőre könnyűnek tűnhet. Ő az, aki sose fog koszos aszfaltot érni, akinek a talpára nem fog egy tini szájából frissen az utca kövére kerülő rágó tapadni, aki nem fog se esőben, se sárban, se hóban járni, akinek a tépőzárát nem fogja a homokozó homokja tönkre tenni, csak tiszta padlót és szőnyeget fog érni, az öltöző lesz az ő otthona, ahová megpihenni tér.
Az ovis váltócipő élete azonban mégsem annyira irigylésre méltó, mint elsőre látszik.
Az óvónők elvárják, hogy könnyen, gyorsan, segítség nélkül lehessen le- és felvenni, miközben soha, egyetlen egyszer sem bújik ki belőle a kisgyermek lába, no meg persze fizikai képtelenség kacsalábasan viselni. A gyerek elvárja, hogy menőn nézzen ki.
Az utolsó kivételével, az ovis váltócipő számára gyakorlatilag lehetetlen minden elvárásnak megfelelnie – ráadásul egyszerre -, ő mégis folyamatosan próbálkozik. Nem elég, hogy naponta többször is szétstresszeli magát a mosdóban, a megfelelési kényszer nyomása alatt egy idő után összeroppan, és már csupán árnyéka lesz önmagának. A depresszió /> kilátástalanságán az sem segít, hogy napjai már az első lábrahúzásnál meg vannak számlálva. Mire a gyerkőc kinövi, és őt lecserélik, nem lesz képes a helyzetet reálisan látni: értéktelennek, könnyen lecserélhetőnek fogja érzi magát, az életét pedig értelmetlennek tartja majd… és ezekkel a negatív és destruktív gondolatokkal ér véget. Ez pedig determinálható minden egyes ovis váltócipő esetén! DE! Itt a lehetőség, hogy változtassunk! Legalább nekünk, szülőknek legyenek reális elvárásaink, hogy megkönnyítsük a váltócipők rövid, ám annál keményebb életét.