Emlékszem, engem a nővérem vezetett be a cipőfűzés rejtelmeibe, ám, amikor anyaként odakerültem, kissé tétlenül álltam a dologhoz.
Jött a nem is kissé direkt odaszúrogatás az anyósomtól – „Miért nem tud még masnit kötni a gyerek?” -, az óvónőtől – „Lassan jó lenne megtanulnia bekötni a saját cipőjét…” -, no meg persze a játszótéri anyukáktól is – „Az én lányom fél nap alatt megtanulta, hiszen már épp itt volt az ideje.”
Hát köszönöm szépen a kellő nyomást, ami némi szorongással társulva az ominózus hétvégi cipővásárláshoz vezetett.
Eldöntöttem, hogy az óvoda utolsó évében a szokásos tépőzáras supinált cipő helyett, a nagylányosabb darabok virtuális polcán fogunk körbenézni. Le is ültem az ötéves lányommal a laptop elé, és elkezdtük görgetni a supinált cipő, DD Step cipő, superfit cipő fűzős verziói között, ezzel pedig el is értem, amit szerettem volna. Mindkettőnk kedve megjött a cipőfűző kötés világába való elmélyüléshez.
Ehhez azonban nem elég az elszántság és a kedv, a gyermeknek rendelkeznie kell olyan finommotorikus képességgel, mely lehetővé teszi az apró mozdulatok ügyes és egyben eredményes játékát.
Ezt jól tudtam, és semmi esetre sem hoztam volna fel a dolgot, ha nem lettem volna biztos abban, hogy a lányom már készen áll. Hívtam is a nővéremet, hogy jöjjön át, van számára egy igen nemes feladatunk. Így esett, hogy egy „szakemberre” bíztam a cipőfűző kötés tanítását, ami igen jó ötletnek bizonyult, hiszen pár alkalom után – egy régebbi vászoncipőmön -, már rendeltük is a kiválasztott nagylányos fűzős supinált cipő csodát.
A fiam esetében ez már nem ment ennyire egyszerűen, ő még hét és félévesen is csak nagy koncentráció árán, mindenféle sürgetés hiányában cserkészi be a nyuszit a barlangba. Esetében elkövettem azt a hibát, hogy túl korán szerettem volna lecserélni a tépőzáras gyerekcipőt, az iskolakezdés miatt elkapkodtuk a dolgot.