Elég csak döntenie: a kék vagy a zöld legyen, és már mehetünk is. Nos, pár éve történt valami, ami ezt örökre megváltoztatta bennem.
A fiam mindig is nagyon felnézett a nővérére, aki hároméves koráig ugyan rá se nézett a lányos dolgokra, utána azonban hirtelen belevágott a csillogó, színes ruházatok imádatába.
Ezt pedig elkezdte követni a fiú is. Én ezt sosem gondoltam rossz dolognak, otthon a fiam is szívesen viselt csillámporos hajcsatokat, meg flitteres dinókkal díszített pólókat. Ám elérkezett az egyik cipővásárlásos délutánunk, amikor nagyon meglepett a fialatúr.
Bementünk ketten, gondoltam hamar végzünk, ám nem így lett.
Hiába mutattam neki vagányabbnál vagányabb fiú cipőket, ő egyikkel sem volt elégedett. Amikor már az össze számomra elfogadható darabból kifogyott a bolt, megkérdeztem, hogy mégis milyen gyerekcipő lenne a számára igazán tetszetős?
„Anya, én valami csillogósabbat szeretnék, de egyik se az.”
Ezzel nem igazán tudtam vitatkozni, sőt, azonnal elkezdtem agyalni, hogyan tudnám megoldani a dolgot. Végül javasoltam, hogy vegyünk egy egyszerű, sötét zöld tornacipő jellegű cipőcskét, és megígértem, hogy én majd otthon kidíszítem neki. Másnap, amíg ő oviban volt, elmentem egy hobbiboltba, és vettem akrilfestékeket, meg csillámporokat. Majd neki is láttam!
Sötétebb és világosabb zöldekbe kevertem több és kevesebb csillámport, épp csak annyira, hogy fényben legyen némi csillogásuk. Ezután fogtam, és a gyerekcipő elején lévő fehér gumis részre festegetni kezdtem.
Nagyon vékony ecsetet használtam, amivel apró, mégis látványos mintákat tudtam festeni rá. Mivel a dínókat szerette, így két őskori állatka került a gyerekcipő orrára. No, nem kell múzeumban is mutogatható alkotásokra gondolni, maradjunk annyiban, hogy kivehető volt a két dinoszaurusz. Amikor hazaértünk délután az oviból, ő pedig meglátta, hatalmas ujjongásban tört ki,és konkrétan a cipőben akart aludni, annyira tetszett neki. Azóta eltelt négy év, ő pedig mára megbékélt az egyszerű fiús lábbelikkel, de ez a közös emlék valahogy még közelebb hozott minket egymáshoz.